A Bayern München történelmének legfiatalabb debütánsa, aki Jupp Heynckes irányítása alatt lépett pályára először a Rekordbajnoknál, a Sport1-nek adott mélyebb tartalmú nyilatkozatában többek között a müncheni időszakának negatívumairól, hibáiról, tanulságairól, az apja haláláról és a jelenlegi életéről is beszélt – Pierre-Emile Hojbjerg 24 évesen jelenleg a Southampton csapatkapitányának vallhatja magát.
A Bundesligáról: Mindig sok Bundesligát néztem, követtem az idei szezont is – főleg a péntek esti és a szombati topmeccseket. Még mindig sok játékost ismerek a Bayernnél, az Augsburgnál és a Schalkénál eltöltött időmből. Ez egy jó liga, természetesen nézni fogom a folytatást is.
Arról, hogy stabil embere és csapatkapitánya a Southamptonnak: Életem legnezebb pillanataiból tanultam, ez vezetett odáig, ahol most vagyok. Az életem során mindig vállaltam a felelősséget. Szeretem a nyomást, szeretek meghatározó szerepet betölteni, megmutatni magam a pályán és megszakadni a mérkőzésen. Az az álmom, hogy még nagyobb játékos legyek, ezért a célért pedig felelősséget kell vállalnom.
A jövőjéről: Tudom mit akarok, a klub is tudja. Valamikor egy magasabb szinten szeretnék játszani – viszont a klubbal való kapcsolatom fantasztikus, lehetőséget adtak nekem a fejlődésre. Meg akarom nyerni a Premier League-t és a Bajnokok Ligáját.
A Bayernhez való esetleges visszatéréséről: A Bayern egy nagyszerű klub, a világ egyik legjobbja. De nem, a Bayernhez való visszatérést nem tartom szem előtt. Furcsa lenne egy nap visszatérni és a csapatommal kiütni őket a Bajnokok Ligájából. Az álmom mindenesetre az, hogy megnyerjem a Királykategóriát – a La Ligát, a Scudettot, a Premier Leaguet vagy még egyszer a Bundesligát is.
A Bayernnél eltöltött időszakáról: A legnagyobb gyengém, hogy ebben az időszakban türelmetlen voltam. Nem álltam készen egy-két, három évet várni az áttörésemre, azonnal fontos akartam lenni. Néha túl érzelmes is voltam. Instabil voltam, sok hullámvölgyem volt, nem tudtam mikor és hogyan kell kontrollálnom az érzelmeimet. De hogy megbuktam volna? 17-től 20 éves koromig a világ legjobb játékosaival edzettem. A bajnokok iskolájába jártam. De távozni akartam és meg akartam írni a saját történetemet. Senki nem várta el tőlem mindazt, amit Münchenben elértem. Sok tapasztalatot gyűjtöttem, így tovább tudtam állni, hogy máshol fejlődjek tovább. 23 évesen egy Premier League klub csapatkapitánya vagyok és ki vagyok éhezve arra, hogy a következő fokozatot elérjem. Biztos vagyok abban, hogy egy nap ott fogok tartani, ahová mindig is tartozni akartam. Ha az emberek bukottként tekintenek rám, annak örülük – ez motivál, hogy elérjem a következő szintet. A karrierem végén fogok összegezni, de egy nap szeretnék elérni arra a szintre, amelyre Bastian Schweinsteiger vagy Xabi Alonso is jutott. Eddig egy fantasztikus utazáson mentem keresztül, és nagyon büszke vagyok rá.
Arról, hogy 2014-ben nyíltan követelt több játékidőt Guardiolától, amire a katalán berágott: Abban az időszakban nagyon érzelmes és türelmetlen voltam. Azt fejeztem ki, amit éreztem. És már akkor úgy éreztem, hogy 17-18 éves korom ellenére készen állok nagyobb felelősséget vállalni. Münchenben nem tartottak annyira fontosnak, úgyhogy máshova akartam menni. Ma már tudom, hogy a bizalmat és a tiszteletet nem ajándékba adják, hanem ki kell érdemelni. Mindezért az embernek először a pályán és a fitneszteremben kell nagy türelemmel dolgoznia. Ez a tapasztalat fontos része az életemnek.
Az érett gondolkodásának okáról: 18 évesen veszítettem el édesapámat. Sok tanácsot kaptam tőle és sokat beszélgettünk a labdarúgásról. A halála után egy nappal edzésre kellett mennem és folytatnom kellett az életemet. Fel kellett nőnöm, de szívesen is mozdultam ki a szüleim komfortzónájából. Néha megtörtem, majd visszatértem. Erre volt szükségem. Már nincs mellettem az apám, aki mondaná, hogy ne stresszeljek, maradjak türelmes, minden jó lesz. Ehelyett túl sok dolog forgott a fejemben, amellyel csak saját magamnak generáltam a problémákat. Mérges voltam az életre, magamra, mindenkire, amiért elveszítettem az apámat. Senki nem tehetett róla, akik bíztak bennem és segítettek rajtam, azokat kihagytam a haragomból. Viszont nem hallgattam senkire, semmit nem akartam elfogadni és megérteni. Ma visszatekintve, már látom, milyen voltam akkor. Van egy hároméves kislányom, júniusban születik a fiam és van egy nagyszerű feleségem. Szép helyen élünk és nem szálltunk el magunktól. Időbe telt, amíg ezt megtapasztaltam, sok mélyponton mentem keresztül. Mindig olyan ember voltam, aki megpróbált akár három lépéssel is előrébb tervezni. Ez viszont megterheli az ember szervezetét és gondolkodását. Most értem, korábban nem értettem.
Milyen elvek szerint él most: Fontosabb, hogy a jelenben éljek és pár nappal később arassam le, amit korábban elvetettem. Amikor Pep Guardiolához fordultam és megkérdeztem: „Mi a helyzet velem? Egész héten jól dolgoztam.” azt mondta: „Igen, mutasd meg újra. Majd újra és újra.” 18 évesen, a felkészülési időszak alatt sok mérkőzést abszolváltam. Guardiola bízott bennem és tanácsokat adott. Aláírtam az első profiszerződésem és három-négy nappal később minden reggel a mérlegre álltam. Odajött, amikor ittam egy dzsúszt – elvette és rámutatott: „Ez? Nem, nem, nem. Ha az én csapatomban akarsz játszani, három kilót le kell adnod.” Tudta, ahogy én is, hogy legfeljebb egy-két kilót fogok tudni leadni. Visszavezényelt az amatőrök közé, amiért nagyon szomorú voltam, ugyanis akkor már azt hittem, hogy egy állandó profi-kerettag vagyok. Ekkor kezdődtek az újabb gondolatmenetek.
A gondolatmenetekről: Erik ten Hag volt az edzőnk, amikor a Fürth ellen játszottunk. Nálam volt a labda és rámkialbált, hogy passzoljam le. Ehelyett néztem balra, néztem jobbra, a világ összes ideje az enyém volt. Profiszerződéssel rendelkező játékosként úgy gondoltam, hogy bármit megtehetek. Hátulról letámadtak és kicsavarodott a bokám, hat hétre kidőltem. Dr. Wohlfahrt a születésnapomon fixálta a sérült lábamat egy fehér, speciális cipőbe, édesapám másnap hívott. Én sérült voltam, apámnál rákot diagnosztizáltak, illetve visszakerültem a második csapatba. Természetesen csalódott voltam – ezek miatt veszítettem az izomzatomból, kevesebbet ettem. Amikor szeptemberben 85 kilóval tértem vissza, az már rendben volt Guardiola számára. Főleg az akkori étkezési szakértő miatt tértem vissza nagyon fitten, ami tetszett neki. Edzésen mindent kiadtam magamból, Pep odajött és azt mondta: „Megkapod az első meccsed.” Három nappal később az Augsburg ellen játszottunk a kupában.
Az első játékperceiről Guardiola alatt: Toni Kroos helyett álltam be a 86. percben. Apám tudta, hogy mennyire szeretnek. Én is tudtam, de mindig többet akartam. Soha nem nyugodtam le, ez nem volt benne a véremben. 2013 decemberében, nem sokkal a téli szünet előtt azt mondtam apámnak: „Elmehetnék kölcsönbe.” azt mondta: „Micsoda? El akarod hagyni a Bayern Münchent, a világ legjobb csapatát?” Azt válaszoltam: „Igen, játszanom kell.” azt mondta: „Igen, de minden nap a világ legjobbjaival játszol. Meghülyültél?” Összevesztünk, hiába volt rákos. Azt mondta: „Szeretnek téged. Maradj ott és maradj türelmes.” Nem akartam elfogadni. 2014 áprilisában Schweinsteiger oldalán látott játszani a Braunschweig ellen, jól fociztam. Ezután felhívott és sokáig beszéltünk erről a meccsről – ez volt az utolsó beszélgetésem, amit folytattam vele.
A Bayern támogatásáról: Amikor apám hívott a diagnózis miatt, kicsit később a Säbenerre kellett kezeltetni a lábam. Nagyon szomorú voltam és először Michael Tarnathoz fordultam, mert a müncheni időszakomban ő ismert a legjobban, mintha ő lett volna a második apám. Mehmet Scholl is ott volt az irodában. Végül pedig Fredi Binder fizióhoz mentem, aki szintén egy nagyszerű ember és nagyon fontos volt számomra. Nagyon szomorú voltam… Azt mondta, hogy az FC Bayern segíteni fog. Fel is hívta közvetlenül Uli Hoenesst. Dr. Müller-Wohlfahrttal együtt megtalálták a legjobb kórházat Münchenben, ahol apám kapott egy gyors kemoterápiát. Az volt a cél, hogy a tumorja kisebb legyen és operálhassák. Gyomorrákja volt. A klub segítségével Münchenben tudta magát kezeltetni, nyolcszor látogathatott meg engem. Minden második héten jött és nyolc napig volt nálam. Ez volt a legjobb időszak, amit valaha töltöttem vele.
Az apjával való kapcsolatáról: Eljött az időszak, hogy megmutassam, hogy én is felelősséget tudok vállalni apámért. Emlékszem, amikor megérkezett Münchenbe és hazavittem azt mondta: „Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni.” Megpróbáltam erős lenni és nem sírni, átölteltem és azt mondtam neki: „Veled küzdök, megcsináljuk”. Mindig ő figyelt rám és gondoskodott rólam, készítette elő az ételt és adott pénzt. Most én kísértem az ágyba, készítettem neki ételt, megadtam neki mindent, amit lehet. Nagyon különleges időszak volt, tényleg ez volt a legjobb, amit édesapámmal tölthettem. Voltak hullámvölgyeink. Ebben az időszakban úgy beszéltünk az életről, mint korábban soha. Amikor veszítettem a súlyomból és vékonyabb lettem, elmentünk bevásárolni. Korábban akkor mentünk együtt, amikor kellett egy cipő. Ezúttal elvittem magammal és mondtam neki: „Vedd meg, amire szükséged van és amit csak szeretnél.” A téli felkészülési időszakban tovább küzdöttem érte, nagyon intenzív volt. De volt olyan időszak is, amikor nem gondolkodtam sokat, hanem csak nagy szeretetet éreztem. Nem akartam, hogy meghaljon, tehát harcoltam az életéért és ezzel az érzéssel léptem is pályára. Benne volt a szerződésemben, hogy meccsenkénti bónuszt kapok, ezért amikor a gyepre léptem, nagy elszántság volt bennem, hogy olyan keményen eddzek, hogy az edző játszasson és a bónuszból ki tudjam fizetni apám kezelését. Ő erről nem tudott semmit és én sem akartam, hogy megtudja. Ahogyan reméltük is, a daganat decemberben lényegesen kisebb lett. De 2014 januárjában túl nagy és intenzív műtétje volt Regensburgban, ebből az április 22-ei haláláig nem is tudott igazán felépülni.
Az augsburgi kölcsönszerződéséről: Az apám halála utáni nyári felkészülés nehéz volt számomra, mert nem lebegett a szemem előtt cél, amellyel büszkévé tehetem őt. Üresnek éreztem magam. Habár a legjobb csapatban játszottam, nem volt bennem meg a 100 százalékos motiváció. Ha visszagondolok erre az időszakra, még most is felfoghatatlan számomra. Vegyes érzelmeim voltak és ez volt az egyik oka annak, hogy a mentálisan nehéz hat hónapot magam mögött hagyva Augsburgba menjek. Ott is remek időszakom volt, de Münchenben is fantasztikus emberek vettek körül, akik gondoskodtak rólam. Ez az én sztorim. Ez volt az életem, most 24 évesen tekintek vissza rá. Attól a naptól, hogy 2017 szeptemberében Rosa lányom megszületett, ismét megjelent előttem a cél. Tudtam, hogy miért szeretnék minden nap küzdeni. Megkaptam életem ajándékát – gondoltam. Tudtam, hogy hozzám tartozik – soha nem szeretném cserben hagyni őt és csalódást okozni neki.
