JAVI: Ez az én sztorim (1.rész)

Forditotta: 
A The Player's Tribune-nek hála korábban már megismerhettük Boateng, Kimmich és Arjen történetét, azt hogy hogyan is jutottak el idáig. A legújabb publikációjukban egy legkedveltebb játékosunk, Javi Martínez mesélt gyerekkoráról. Megtudhatjuk, milyen út vezetett Münchenig és hogy ezen az úton milyen kihívások várták és hogy ki segített neki a legtöbbet.
Íme Javi írásának első fele:


"Egy kellemes szeptemberi éjen, röviddel 2 óra után egy ittas srác mászott át a Bilbao edzőközpontjának a kerítésén. Miután bejutott egyenesen az első csapat öltözője felé vette az útját, azzal a szándékkal hogy egy bizonyos öltözőszekrényből pár értékes dolgot magához vegyen.
De a botladozó behatoló nem érte el célját, mivel egy biztonsági őr megállította és a földre vitte. Másodpercekig birkóztak a folyosón, mire a klub alkalmazottja rájött, hogy a kvázi tolvaj nem más mint egy nem rég távozott játékos.

Javi Martínez volt az.

Igen, igaz...én voltam.

De a többi részlete ennek a kis vicces bűnügyi anekdotának, amiket az újságok is megírtak akkor, nem igaz. Nevetnem kell, ha így évekkel később visszagondolok a sztorira.

Hadd meséljem el, mi is történt igazából. De menjünk vissza a történet legelejére, az én sztorim legelejére.

Ayegui-ban nőtem fel, egy kis hegyi faluban Navarren belül, Spanyolország északi észén. Manapság már nagyobb, de gyerekkoromban csak ezer ember lakott ott kb. Mint mindenki más, én is a barátaimmal kezdtem el focizni, nem túl távol a templomtól.
Anyukám nagyon szigorúan vette a tanulást, így mindig azt akarta, hogy otthon írjam a házit, tanuljam a leckét. Így egy trükkhöz folyamodtam, ha focizni akartam: "Anya, van valami fontos dolog a suliban ma... Igen, nagyon fontos." S már mentem is játszani.

Öt éves koromban édaspám elvitte a C.D.Berceo csapatához, a közeli Logronoban. Bátyám, a kilenc éves Álvaro ott kezdett el focizni, és látva, hogy milyen jól fejlődik, apám úgy gondolta, nekem is ki kéne próbálnom.
Emlékszem, általában annyit csináltam, hogy megkaptam a labdát és csak rohantam vele. Nem színeztem semmit technikai vagy taktikai dologgal, csak futottam. Hosszú, vékony lábaim voltak, apám mindig azt mondta "mintha két bot lógna a hátadból"

Tíz évesen próbajátékon voltam az Osasunanál, Navarre fővárosában. Szerencsére jól sikerült, felvettek és 7 évig ott játszottam. Ez igazi megtiszteltetés volt, mert az Osasunanak nagyon jó az akadémiája, sok jó játékos nevelődött ott ki: Raúl García, César Azpilicueta, Nacho Monreal és Mikel Merino.

Amikor 17 lettem, az Athletic Bilbao felfigyelt rám. Ez jelentős lépés volt a számomra. Az első csapatukba szántak, miközben csak 17 voltam. S annyira ragaszkodtak hozzám, hogy 6 millió eurót is készek voltak ajánlani, ami ugyan manapság nem nagy pénz, de egy 17 éves játékosért cserébe, aki sosem játszott még az első osztályban, komoly pénz, és nagy kockázat.
A családom nagy Athletic fan volt. Álvaro négy évig játszott náluk tinédzserként, és a szüleim minden hétvégén elutaztak, hogy megnézzék.
Emlékszem, én is olyan akartam lenni mint ő. Ő volt a motivációm, a mintám, az idolom. Noha sok játékost kedveltem, mint Zidane vagy Vieira, számomra a bátyám volt a példakép. Ő volt a legnagyobb hatással a karrieremre, ehhez kétség sem fér. Mikor ott kellett hagynom a szülővárosom, a szüleim, az egyetlen kérésem csak az volt, hogy a testvérem is velem jöhessen. Olyan távol a csalástól kellett a támogatás, valaki aki addig, apám, anyám, bátyám és barátom lesz egy személyben.
S ez igen nagy áldozta volt tőle, hiszen akkoriban a Figueras-ban játszott, a harmad osztályban. De kész volt otthagyni a csapatot és egy másikat keresett Bilbao közelében, így úgy tudott követni, hogy ő is tovább játszhatott. Teljesen rá támaszkodtam. Az elején ő főzött rám ,mert én még egy tojást sem tudtam megsütni. Őszintén szólva, az ő segítsége nélkül ma nem lennék ott ahol vagyok.

Az élet a profi futballban viszont nagyon nem volt egyszerű. AZ első Bilbaos évem a klub egyik legrosszabbjának bizonyult, nagyon gyengén játszottunk, minden olyan negatív volt. A Bilbao még sosem esett ki a második ligába, de abban az évben végig a veszélyzónában voltunk, csak az utolsó meccsen lett biztos a bentmaradás. 17 évesként kemény volt megélni ezt az időszakot, egy focistának sem kívánom azt a stresszt.

A legjobb tanács ami Álvarotól kaptam, hogy sose üzletként nézzek a focira.
Azt mondta, hogy a konstans "Vajon jól játszottam ma" kérdést próbáljam magamnak másképp feltenni: "Élveztem ma a játékot?" S, hogy ha egy percig elgondolkozol és az tudod mondani, hogy "Igen, élveztem" akkor 99,9%, hogy jól játszottam. Ha nem akkor sanszos, hogy a teljesítményem gyenge volt.

Talán túl egyszerűnek hangzik, de igaz. Különben mi másért csinálnánk.

Ha tanácsot kéne adnom a 17 éves énemnek, akkor azt mondanám, hogy törődjek a szeretteimmel, akik mindig ott voltak számomra, és egyszerre élvezzem a futballt és az életet. Az idő ugyanis repül.

A Bilbaonál is eltelt 6 év és akkor hívott a Bayern... Igazából elég komplikált volt a sztori. Volt pár érdeklődő és abban az időben az Athletickel két döntőbe is bejutottunk: az Európa Ligában és a Copa Del Rey-ben, sajnos egyiket sem tudtuk megnyerni. Én pedig úgy éreztem, hogy nem hagyhatom itt a csapatot, amíg nem nyertünk egy trófeát. Közben viszont arra is rájöttem, hogy a dolgok gyorsan változnak. Egyik nap még a világ tetején vagy, de ha aztán közbe jön 1-2 rossz hónap már senki nem akar téged. Megétettem, hogy ez egyszeri lehetőség, amit meg kell ragadnom. Eljött a tökéletes pillanat a váltáshoz..."

Folyt.Köv. a bayernes résszel.


Átigazolási hírek: Akkor most már tényleg csak arra kell koncentrálni nyáron, hogy...
szabi90 Jan 20 - 14:50

Leon Goretzka: Én már alapból örülök ennek a transzfernek. Ha télen jön,...
argo001 Jan 20 - 12:20

Josef „Jupp” Heynckes: Csak halkan mondom, egy triplazas nagyon jol jonne iden...
FERWIN Jan 15 - 14:40

Free Joomla! template by Age Themes