Egy szurkoló vallomása

Írta: 

Valamikor 2002-ben történhetett.

Nem emlékszem a pontos dátumra, amikor minden elkezdődött, de az biztos, hogy abban az évben, augusztus 18-án már az életem, sőt mi több, az identitásom része volt a klub. Hatosztályos gimnázium balatoni gólyatáborában nyaraltam, a fene se tudja, hogyan jutottam ki a táborból, de első dolgom volt megvenni a Nemzeti Sportot. A Bayern előző nap 6:2-re verte a Bielefeldet, Elber egymaga négy gólig jutott. Büszkén mutogattam újdonsült osztálytársaimnak a cikket, és első adandó alkalommal bevásároltam a Sztár Sportból is, aminek a poszterén Elber cselezgetett éppen az Arminia sokat szenvedett játékosai között. Ez a kép volt a fő dísze gyerekszobám ajtajának.

Emlékszem, egy-egy bajnoki vereség után napokig nem volt kedvem semmihez, vagy ha éppen mégis, erősen kellett közben koncentrálnom, hogy ne kússzanak be a kudarc fájó emlékképei,  elhomályosítva minden mást. Persze több adatott meg a boldog, felhőtlen pillanatokból, nem volt az a kiszenvedett hazai 1:0-s győzelem az aktuális kiesőjelölt ellen, amit ne értékeltem volna földöntúli diadalnak. Mintha más nem is létezett volna a futball térképén, csak a Bayern és én, a szurkoló, minden egyéb legfeljebb csak az összképet színesítette.

Nem úgy a Bajnokok Ligájában, ami valami olcsó, rossz tréfának tűnt, hiszen hogyan is fordulhatna elő a valóságban olyan, hogy a hőseim például már a csoportkörben elvérezzenek. De egy szurkoló, ha lelke ténylegesen eggyé válik a klubjával, mindent át- és túlél, és nincs az a szituáció, amiben ne tudná remélni, egyszer, a jövőben a dicsőség nem csupán ábránd lesz.

Közhely, de alighanem igaz: ahhoz, hogy igazán nagy diadalt arathass, előbb el kell buknod. El is buktunk, én és a csapatom 2012-ben, a hazai pályán rendezett BL-fináléban. Aznap este még könnyek nélkül sírtam, de Münchenből hazaérve, mint fáradt katona az elveszített csata után, már nem tartottam magam tovább. Röhejesnek tűnhetett a környezetemnek, felnőtt létemre zokogni egy futballmeccs miatt. De mi jól tudjuk, hogy az több volt annál. Sokkal több.

A 2013-as esztendő a külvilág felé is igazolta ezt. Olyan elemi erő dolgozott a pályán, a lelátókon és a TV-készülékek előtt egyaránt, ami mindent és mindenkit elsöpört. Egy sebzett vad dühével és elszántságával arattunk diadalt, akkor és ott, a londoni Wembley-ben megtörtént a katarzis, amiről korábban a 12 éves kisfiú álmodott a kupakeddek és kupaszerdák megszokottan keserű estéin. Azon a májusi éjjelen nem 90 perc pergett le a szemem előtt, hanem tíz év minden öröme és fájdalma, amit csak a futball tudott okozni.

Másnap már tátongó ürességet éreztem. Célba értünk. Elértük, amit minden porcikánkkal akartunk, nincs már tovább. Persze, volt európai szuperkupa, klub-vb, a történelmi duplázás esélye, de valahogy ez már más volt. Művi. Nem szívből, zsigerekből jövő. Talán az a gyerek, aki a klubbal kelt és feküdt, 2013. május 25-én este végérvényesen felnőtt.

Már a poszter sincsen ott a hajdanvolt gyerekszobám ajtaján.

De ma este, a Leverkusen elleni bajnoki nyitány miatt persze megint ott fogok ülni a TV előtt, esetleg még a sálamat is felveszem. Ahhoz, hogy újjászülessen a rajongással teli gyermek bennem, előbb egy kicsit meg kell halni. Ez, azt hiszem, már megtörtént az elmúlt pár évben.

A többit majd meglátjuk.

Booking.com

Error: No articles to display

Átigazolási hírek: Annyit hozzátennék az átigazolási politikánkhoz, hogy nem tudom megérteni azt,...
procee Sep 25 - 20:36

Bundesliga: A koncepció meg van Dortmundban azért jók. Mindenkinek meg van...
Kontár Béla Sep 25 - 15:20

Taktika, hadrend, felállás: Felállást tekintve nekem alapvető a jövő szempontjából, hogy a középső...
Kontár Béla Sep 25 - 15:08

Free Joomla! template by Age Themes