Nehéz feladatra vállalkoztam azzal, hogy megpróbálom összefoglalni közösségünk közös müncheni útját. Őrülten nehéz, hiszen minden bizonnyal az egész eddigi klubtörténet legkeserűbb bukásának lehettünk szemtanúi. Másfelől pedig olyan pozitív élményekkel IS gazdagodtunk kinn Münchenben, amit nehéz szavakkal leírni.
A Fanklub szervezésében 51 fővel indultunk meg szombaton 00.00-kor Esztergom-Budapest-Győr megállókkal. Egy kisebb csoporttal mi már néhány órával korábban összegyűltünk, és a Nyugati pályaudvarhoz közeli Luigi Sport Pubban megkezdtük az alapozást.
Az odaút viszonylagosan csendesen zajlott. Próbáltunk pihenni illetve természetesen az út során is folyamatosan latolgattuk a szombati esélyeket. Az odaút negatív jellemzője volt, hogy rettentő meleg volt a buszon, ez a pihenést is hátráltatta.
Az előzetes tervekhez képest később értünk oda Münchenbe, elsőként a szállásunkon pakoltunk le. Végül minimalista módon oldottuk meg az alvást egy fotóstúdióban. Ami azonban mégis óriási könnyebbséget jelentett mindenki számára. A szállás elintézéséért én is szeretnék köszönetet mondani Farkas János szurkolótársunknak. Köszönjük!
A lepakolás után az Olympiapark volt a cél, ahol egy Champions Festival nevű program zajlott, egyébként pedig itt találkoztunk Fülöp Ákos (greislige) szurkolótársunkkal, akitől akinek volt, átvehette jegyét valamely Public View-ingra. Ákosnak pedig azt szeretném sokadszorra is megköszönni, hogy az ő jóvoltából én is az Olympiastadionban tekinthettem meg a mérkőzést.
A délután további része szabadprogramban zajlott, mindenki próbálta minél jobban magába szívni az eddig talán soha nem tapasztalt hangulatot, a város lüktetését. Mi Bacsák Dani (Roy Makaay) szerkesztőtársammal az Olympiaparkot fedeztük fel magunknak. Fantasztikus hangulat uralkodott a Parkban, hatalmas tömeg, mely folyamatosan énekelt, a legnagyobb ilyen éneklésbe éppen akkor csöppentünk bele, amikor a vacsoránkért álltunk sorba.
Ahogyan közeledett az este, mindenki próbálta megtalálni helyét ott, ahol végül a mérkőzést megnézte. Voltak, akik külön utakon jártak, de alapvetően három helyszínen néztük meg a meccset. Voltak, akik a Theresienwiesén, voltak, akik egy a szállás melletti helyen, s voltunk mi, akik az Olympiastadionban. Azonban mi is több csoportban, sajnos előzetesen elmaradt a konzultáció. Nagyjából fél hétkor jutottunk be a stadionba, négyen mentünk. Mi Danival elkövettünk egy kis komiszságot azzal, hogy az állójegyünk ellenére mégis felmentünk a tribünre, sajnos ekkor a négyfős különítményünk ketté is szakadt, amit nagyon sajnálok, akkor ott abban a pillanatban ez tűnt ésszerűnek, ha már sikerült átjutnunk kettőnknek a biztonságiakon, akkor maradunk ott.
Személy szerint én sem meccsen, sem egyébként nem jártam még az Olympiastadionban, aminek a hangulata kapásból magával ragadott. Egyszerűen felejthetetlen, hatalmas élmény volt ebben a stadionban 60 ezer ember társaságában végignézni és végigszurkolni a mérkőzést. Könnyfakasztó percek voltak, amikor a stadion felállva közösen énekelte-ordította a Stern des Südens-t, talán egész életem eddigi legnagyobb futballélménye volt ez. No meg Müller gólja, amikor tulajdonképpen felrobbant a stadion. A hangom még most sem jött vissza…
Sajnos végül a mérkőzés nem úgy sikerült, ahogyan szerettük volna, a döntő tizenegyest követően a stadionban lévő 20-30 Chelsea-drukkeren kívül mindenki indulni szeretett volna haza. Mi egészen a kupaátvétel kezdetéig ott maradtunk. Feldolgozhatatlan, magamba roskadva sírtam, és annyira remegtek a lábaim, hogy képtelen voltam egyáltalán járni is. Mikor kijutottunk a stadionból, még egy kicsit vártunk a domboldalon, ahol a kispályás foci is volt. Ültem a domboldalon, zokogtam és próbáltam megérteni a megérthetetlent.
Mi nagyjából kettőre értünk vissza a szállásra. Mindenki úgy próbálta viselni a vereséget, ahogyan tudta. Sokan lefeküdtek aludni, s voltak, akik alkoholba próbálták fojtani bánatukat. Én a meccs alatt nem ittam, mire visszaértünk a szállásra, másra sem vágytam, mint egy fél rekesz sörre. Ha annyi végül nem is lett, de hajnalig kitartottunk néhányan, sikerült átmenetileg megfeledkezni a vereségről. Ha jól vettem észre, akkor én zártam lefekvésben a sort, nagyjából hétkor feküdtem le.
Másnap totális szabadprogram volt terítéken. Voltak, akik az edzőközpontba, voltak, akik az Arenához látogattak ki. Mi előbb a Bayern Sörözőbe mentünk, majd onnan a Marienplatzra. A Süddeutsche Zeitung információi szerint kettőkor lett volna egy kis közös szomorkodás a játékosokkal a Városházán. Erre végül nem került sor, egyébként a Sky is kinn volt egy kamerával.
A többség végül a Hirschgartenbe ment, mi pedig páran ki a reptérre. Itt volt az egyetlen nyitva lévő fanshop. Igaz, a felirat nélküli mezemet itt sem tudtam feliratoztatni. Ezt követően a szálláson mindenki összegyűlt, majd olyan 20 óra körül indultunk haza, Budapestre hétfőn reggel hatra ért be a busz.
A magam részéről azt tudom hozzátenni, hogy kimondhatatlan keserű mérkőzés ellenére is megérte kimenni Münchenbe, ha újra eldönthetném, akkor is így dönthetnék.
