Lassan két hónapja, hogy Ancelotti Bayernje lejátszotta első tétmeccseét, az azóta eltelt időben pedig többször is szemrevételezhettük a csapat játékát. Lassacskán kezd is körvanalozódni az a koncepció, amely mentén az olasz mester elképzeli a futballt. Ennek ellenére az Ancelotti-play elemzései sokszor kimerülnek a Guardiola-éra statisztikáival való, gyakran bulváros és felszínes összevetésében.
Ennek az írásnak sem feltétlen az edzők összehasonlítása az elsődleges célja, a dolgok szemléletesebb megértéshez azonban a koncepciók egymás mellé állítása elkerülhetetlen. Nézzük is meg gyorsan:
Pep beérett taktikájának fő koncepciója igazából az volt, hogy öt támadó szellemű játékossal magasan támadott vissza és magasan szerzett labdát, ezáltal folyamatosan nyomás alatt tudta tartani ellenfeleit.
Ezzel szemben Carlo minimum eggyel kevesebb klasszikus támadó játékossal képzeli el a futballját, ezzel egy időben pedig mélyebben húzza fel a támadópressing vonalát és így mélyebben is szerez labdát. Ez utóbbival célzatosan nyit teret a támadók és a rá nagyon jellemző, erősen offenzív szélső bekkek felfutásaihoz. Tehát míg Guardiola annó egy tökéletes „fojtó rendszert” képzelt el az ellenfél védelme köré, addig Ancelotti inkább a térnyitással operál. Ezért is érezhetjük néha, hogy az olasz focija lendületesebb, de egyben kevésbé intenzív, aktív a támadóharmadban.
De nézzük meg részleteiben Ancelotti csapatát
A védelem
Első blikkre azt is mondhatnák, egy ortodox Viererkettevel (négy védős rendszerrel) van dolgunk. Ha a közepét nézzük, akkor valóban nem tűnik fel semmi különlegesség, a Boateng-Hummels páros klasszikus módon hozza a söprögető szerepkört – olyakor megspékelve egy-egy hosszú indítással – , ennek következtében pl. Neuernek sokkal kevesebbszer kell kilépnie tisztáznia, és valamennyivel kevesebbszer is veszik be a játékba mint a korábbi években.
Carlo igazi specialitása azonban a szélső védők „használatában” rejlik. Alabat és Lahmot erősen támadó felfogásban küldi pályára a mester, s már a támadásépítések kezdetén magasan, a védekező középpályások vonalán túl helyezkednek el. Jól mutatja ezt az alábbi, rendszeresen megfigyelhető sziutáció:
Alaba szinte a támadókkal egy szintben kapja az indítást. Ha visszagondolunk, a tavalyi szezonban a pálya ezen részein a szélső támadók (Costa/Coman) szaladgáltak és nem a szélső bekkek. Ennek az újításnak azért nyilvánvaló veszélyei is vannak, ugyanis a fent ragadt védő helyén könnyen lehet támadást vezetni, mint ahogy azt a PSV legutóbb prezentálta.
Das Mittelfeld
A középpálya szerkezetében szintén felfedezhetőek markánsan új jegyek. A pálya centrumát uraló három spieler kizárólag középre fókuszál, klasszikus értelemben vett szélső középpályás játék nincs is ebben a szisztémában, hiszen azokat a területeket a szélső bekkek futják be. A trió egyes tagjainak nagyon pontosan definiált szerepköre van középen. Alonsonak a Guardiola korszakhoz hasonlóan ismét a mélységi irányító szerepkör jut, ebben a szezonban azonban már inkább deffenízvabb felfogású társak veszik körbe, a két nyolcas, ahol az egyik kicsit támadóbb (Thiago) a másik (Vidal, Kimmich) inkább neutrális. Míg Pepnél ez a két középpályás is magas pozícióban helyezkedett el a pressing érdekében, Carlonál alapvetően csak egyikük (ált. Thiago) áll feljebb, hogy a támadás az ő oldalán tudjon kibontakozni.
Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy csak egyetlen középpályás lép be a támadásokba, sőt. Az offenzív akciók nagyobb része általában a jól cselező Thiago oldalán futnak, itt vezetik fel a labdát, ide tolódnak az ellenfél védői is, így a szabadon maradt oldalon a hátrébb helyezkedő másik ‘nyolcas’ menetrendszerűen futhat fel a kapu elé. Ezért is kerülhet/került olyan sokszor gólhelyzetbe egy Vidal vagy egy Kimmich. Ancelotti tehát a terültekre való befutásokkal operál, a korábbi évek pozíciós játékával szemben.
Carlo ante portas!
S végül jöjjön a végjáték, amikor a kapuk elé kerülünk. A felfejlődő támadások során kedvenceink játékában jellegzetes mintákat, begyakorolt, tudatos mozgásokat fedezhetünk fel.
A szélső hátvédek az alapvonalhoz nagyon közel lépnek, a támadószélsők pedig befelé mozognak, de eltérő módon. Míg az egyik támadó (jellemzően Ribéry) a csatárok mögé húzódik, kvázi játékszervezőnek a kreatív középpályás (Thiago) mellé – egyfajta „duplamagos irányító” rendszert alkotva – addig a másik szélső csatár (jellemző figura: Müller) Lewandowski mellé lép fel klasszikus támadónak.
Ennek ellenére Ancelotti tudja és szokta is keverni a lapokat. Gondoljunk csak a Hummels-Boa-Martínez hármasra, amelyek közül bárki bevethető magas szinten, vagy a középpálya igás lovaira: a Vidal-Kimmich-Sanches trióra, akikkel eddig is rendesen rotált Carlo. A primér szélső bekkek pihentetésére ott van Bernat és Rafinha, a támadó szélsők pótlására pedig Costa és Coman, így fáradtság vagy sérülés esetén van kihez nyúlni, de azért mindenki érzi, hogy ezek nem feltétlenül tökéletes minőségi megoldások.
Néhány pozícióban ennél is komolyabbak a hiányosságok: a mély keret ellenére például Thiago és Lewandowski esetleges hosszabb kiesése akár komoly gondot okozhat is majd Carlettonak.
Mindezek ellenére bízzunk benne, hogy Fortuna ezúttal kegyes lesz hozzánk, és nem kell majd a sérültek miatt átkozódnunk a tavaszi véghajrában.
