Változtatni már nem tudunk rajta, de nézzünk a hátterébe: mi vezetett ahhoz, hogy kiestünk a Real Madrid ellen?
Nagyon egyszerű lenne a játékvezetőt megnevezni a kiesésünk fő okozójának. Valószínűleg nem is állnánk messze a valóságtól. Azonban számos olyan stratégiai illetve taktikai kérdés volt, melyek normál körülmények között is döntőnek bizonyultak volna. De legalábbis megmutatták, hogy ezen a két mérkőzésen játékban melyik csapat az erősebb. Ha úgy tetszik, választ adnak arra, hogy egyenlő létszám mellett miért jutott el több helyzetig ellenfelünk. (Kiemelve, hogy a visszavágón bőven akadt elég helyzetünk nekünk is a továbbjutást érő gólok megszerzéséhez. Így különösen a vezető és egyenlítő gólok közti időben.)
1. Amit mindenképpen ki kell emelni, hogy papíron a legjobb kezdőcsapattal állhattunk fel. Legalábbis azzal a kezdővel, amit Carlo Ancelotti eddigi gyakorlatában ennek tartunk. És persze befolyásolta a mérkőzést, hogy mindkét belső védőnk sérüléssel küszködve lépett pályára, különösen az emberhátrányban végigjátszott hosszabbítás során. De ez a rendes játékidőben nem éreztette annyira hatását. Ha összeszámoljuk a Hummels-Boateng kettősnek féltucatnál több óriási mentése volt. Olyanok, melyek jó eséllyel góltól mentették meg a csapatot.
Az viszont szembetűnő volt, hogy hiába a két világklasszis belső védő, a két játékos olyan keveset játszott együtt a szezonban, hogy ebből aligha alakulhatott ki biztos rendszer. Legalábbis a legmagasabb szinten biztosan nem. Boateng visszatérése óta egyszer játszottak együtt. Míg előtte is mindössze 6-szor Ancelotti irányítása alatt. A védelem a legérzékenyebb pont egy csapat játékában. Az összeszokatlan védelemből pedig olyan kusza helyzetek alakultak, hogy több alkalommal még Cristiano Ronaldo is ember nélkül marad. Ekkora ajándékot nem szabad adni az ellenfélnek.
2. A középpályás védekezés esetlegessége. Rendre létszámfölényt alakítottak ki a középpályán. Gyorsabban váltottak át. Xabi Alonso – aki NEM védekező középpályás – hátrányai jobban kijöttek, mint ritmusadóként való előnyei. Ráadásul Thiago játékát is sikerrel kapcsolták ki. Mindkét mérkőzésen. Ancelotti alatt nagyobb hangsúlyt kap a támadásból védekezésbe való gyors visszazárás, ez ebben a párharcban is szembetűnő volt. De ezen még bőven lehet dolgoznia a Mesternek. Kérdés, hogy Alonso kiválásával ki veszi majd át a helyét a pályán. És milyen szerepkörben.
3. Talán a Real belső fölényének ellensúlyozására, talán az asszimetriában rejlő potenciál miatt, Franck Ribéry leginkább a belső középpályás posztjából indult. Mind a védekezésbe való visszalépéskor, mind a támadásindításnál. Ezt az asszimetriát ismerjük korábbról is, Jupp Heynckesnél a varázslók összpontosítása és a területnyitás miatt játszott szerepet, míg Pep Guardiolánál inkább utóbbi okán. Ezúttal azonban az ellenfelek jobbszélre összpontosítása inkább hátráltatta Robbent a támadásban, így különösen a lövőhelyzet megtalálásában. Viszont Vidal ziccere előtt sikeresen vonta el négy ellenfél figyelmét is, majd pontosan löbbölt be a chilei elé. Alaba előtt a másik oldalon többször hatalmas tér nyílt, társ nélkül azonban gyakran holtan született a megindulása. De beadásaiból legalább kétszer ziccerig jutottunk.
4. A Realnál valójában még jól is sült el, hogy Bale helyett Isco kezdett. Az így kialakult 4-3-1-2-es felállás jobban passzolt az első mérkőzésen megszerzett előnyükhöz. Isco többet mozgott a belső középpályán, többször tudtak létszámfölényt kialakítani. Ezzel pedig hatásosan ölték meg a mély támadásépítésünket, Alonso szerepét is.
5. A mérkőzés alakulása a cseréinket is behatárolta. Ribéry helyére érkezett Costa. Ancelotti gyakorlatában ez egy várható csere volt. Az idősebb Ribéry a középpályásmunkájával egyébként is erősen kivette részét a munkából. Az Alonso – Müller csere válasz volt arra, hogy Alonso hatékonysága minimálisra csökkent ezen a mérkőzésen, de a plusz támadóra is szükség volt a hátrány miatt. A Lewandowski – Kimmich csere pedig a kiállításból eredő kényszerűség volt.
Ha összetesszük a két mérkőzést, akkor egy fizikálisan illetve mentálisan némileg erősebb Realt látunk, de egy játékban és akaraterőben hasonló erőt képviselő Bayernt is. Az első mérkőzés mentális összezuhanása után a Real eldönthette volna a továbbjutást. De az 1-2-es végeredmény és a visszavágó alakulása alapján egyértelműnek tűnik, hogy ez a párharc is a nüanszokon dőlt el. Ezúttal nem egyik vagy másik klasszis villanásával, hanem a játékvezető hibájával.
