Felkérésünkre a francia labdarúgás egyik legtájékozottabb hazai ismerője, az Omlett du fromage blog szerzője, Szabó Christophe formált véleményt a Bayern jelenlegi rekordigazolásának számító Corentin Tolissoról. Minőségi írás, ajánlott olvasmány.
Mindig is bírtam a multifunkciós játékosokat.
Azokra gondolok, akiknek annyi erényük van, hogy nem lehet őket beskatulyázni. Akiknek nem adatott meg egy kiemelt feature, egy általánosságban érvényes jellemző, hanem több hozzávaló, amiből maguk keverik ki a koktéljukat. Egyesek ezt veszteségnek vagy hiányosságnak fogják fel, de az igazán erősek előnyt barkácsolnak belőle. Fabregas nem volt se erős, se nem gyors, mégis megállta helyét a legnagyobb világversenyeken. Lilian Thuramot mindenki kockalábúnak csúfolta, mégis addig gyakorolt, mígnem elhallgattatta a bírálókat.
Nem azokra gondolok, akikre utolsó mentsvárként a játékintelligens-jelző lehet aggatni – bár sokukban ez is közös jellemző -, inkább azokra, akik mindig ott tudták hasznosítani magukat, ahol épp szükség volt rájuk. Tudták, hogy mikor, mit szabad és mit nem. A középpályás Marcel Desailly-ra gondolok, az irányító Robert Piresre. Philipp Lahmra a hatos pozícióban, David Alabára az ellenfél tizenhatosánál.
Corentin Tolisso erre a svájci bicskás mibenlétre építette fel magát.
Első meccsét csereként beállva balhátvédként kezdte az Olympique Lyonnais-ban, majd évről-évre, posztról-posztra, fokról-fokra masírozott egészen Münchenig. A 2017. novemberi válogatott szünetben a megkerülhetetlen Paul Pogba távollétének egyértelmű nyertese lett és 3 meccs alatt úgy befurakodott a franciák alapcsapatába, hogy a kőbe vésett Matuidi-Kanté-Pogba szentháromság sem tűnik már annyira szentírásnak.
A legújabb müncheni francia szeptemberben Bulgária ellen még a sintér szerepébe bújt és kifáradásig üldözte ellenfeleit, Wales ellen már a szebbik gúnyáját ölthette magára és Matuidi csillapíthatatlan robotja mellett végre kreatívabb feladatokat is bevállalhatott. Osztogathatta a labdát, tempót diktálhatott és kulpasszokat ajándékozott, köztük a Griezmannak adott gólpasszt, amit a wales-i vonalak feletti átívelés formájában, amolyan igazi quarterback megoldással húzott elő.
Tolisso emellett mozgásban gazdag játékos is, az elfutásai nemcsak a labda fogadására irányulnak, de tudja, hogyan kell magához csatolni az ellenfelét és lebukni vele a pálya egy levegőtlen bugyrába, hogy a társainak friss területeket szabadítson fel. Ha nála van a labda és az ellenfél mélyebben várja, addig tartogatja magánál, amíg ki nem csalogatja az első blokkolót, de akkor sem veszíti el a labdát.
Legutóbb Németország ellen egyszemélyben hozta azt, amit Pogba csak a legjobb meccsein tudott szállítani. Pogba – vagy ahogy Franciaországban becézik, Paul, a Csákány (La Pioche) – kívülről lehengerlő játékos, egy díva, pazar megoldásokkal és látványos show-elemekkel. Amíg neki vissza kell fognia magát, hogy a csapat hasznára váljon, addig Tolissónak okosan kell megválasztania, hogy melyik zsebéből, milyen célszerszámot rántson elő. Előrelátásra van szüksége, ha az ellenfele nagyobb kietlenséget hagy maga mögött; első érintéses irányváltásokra, ha a játék már túl kiszámíthatóvá vált.
Tolissóban ott van a káosz-faktor, az a képesség, amivel a játékot felpaprikázza, 19-re lapot húz, amivel a folyásirányt megfordítja. A német-francia meccsen 1-1-nél a németek kezdtek visszajönni a meccsbe, egyre jobban felbátorodtak, majd jött a következő akciószövés:
Tolisso kapja a labdát, a német csatárok már arra számítanak, hogy hátrafelé passzol. Első váratlan húzás: a levétele előre irányul. Elkezd kifelé cselezni, mindenki arra számít, hogy oldalváltással szélesít a játékon. Második váratlan húzás: inkább továbbvezeti a labdát. Öten ölelik körbe, kilépnek rá. Harmadik váratlan húzás: visszafordul és bejátssza mélységben a felszabadított Mbappénak.
Technika, játéklátás, labdavezetés – Didier Deschamps fejtörése még csak most kezdődik. A Kékek támadási fegyverraktára a bőség zavarával küzd, Tolissónak pedig nemcsak támadásban, de védekezésben is meg kell állnia a helyét. Coco szereti a labdát, de mi van azokban az időkben, amikor nincs a csapatánál a labda? Meg tud megmaradni a vákuumban? Tud szenvedni? Képes hosszas perceket kibírni egy meggondolatlan előrenyargalás nélkül?
Ha van hibája, az egyértelműen ez: bármilyen karmesteri szerepet szánnánk neki, nem biztos, hogy rendelkezik azzal az érettséggel, ami a legnagyobb tornák véghajrájához szükséges. A kis Corentin időnként nem nő fel Nagy Tolissónak, ezt igazolja a számtalan összeakacsarkodás még a francia bajnoságbeli riválisokkal.
Azt mondják, a legmagasabb szinthez önérzet és büszkeség kell – nos, Corentin-ban mindez megvan, de előfordul, hogy ez önveszélyesen a visszájára fordul. Lyonban egy olyan csapatban kaparta ki a helyét, ahol korábban Gourcuff, Fofana, Dabo és Grenier is elbukott, a karaktere mégis cserben hagyhatja. Ha képes elfelejteni, hova jutott és arra összpontosít, hogy honnan indult, be fogja tudni csatornázni mindazt az energiát, amit képes a meccseibe rakni.
Tolissónak, a mindenesnek még hosszú utat kell bejárnia. Először kell szembe néznie a Bayernnél felgyülemlett konkurenciával, az erősebb bajnokságbeli ellenfelekkel és a megnövekedett elvárásokkal.
Csak rajta áll, hogy mindegyik problémához a megfelelő megoldást vegye elő.
Ha nektek is tetszett az írás, illetve ha érdeklődtök a francia foci vagy kultúra iránt, lájkoljátok be Chris oldalát az Omlett du fromage-ot a Facebookon és / vagy kövessétek be a Twitteren is.
