Arjen Robben, a Bayern legendája a Socrates magazinnak adott interjújában beszélt a Bayernes karrierjének kezdetéről, Ribéryről, Van Gaalról, Guardioláról, a szakmai csúcs-, és mélypontjairól, a legemlékezetesebb meccseiről is.
Herr Robben, gyermekként vagy fiatalként követte a Bundesligát?
Nem minden hétvégén, de mindig apámmal néztem. Nekünk hollandoknak a Bundesliga volt az a bajnokság, amelyet intenzíven követtünk. Akkoriban voltak a Bayern és a Dortmund duelljei, de a Werder Bremen is beleavatkozott a nagyok dolgába.
Melyik játékosok jutnak spontán az eszébe?
A Bayernnél főleg a Titánra emlékszem, de ott volt Stefan Effenberg és Giovane Elber is. Akkor játszott természetesen Ailton, Stephane Chapuisat vagy Karl-Heinz Riedle is.
Karizmával rendelkező játékosok. Minden nagy játékosnak van védjegye és minden gyermek ismeri a magáét: Jobboldalról gyorsan befelé húz és lő – előnyben a hosszú sarok. Büszke erre a Robbenes mozdulatsorra?
A feleségem azt mondta, hogy büszke lehetek rá. Ezzel a számmal minden évben hírnevet szereztem. És az a legszebb ebben, hogy még 35 évesen is működik.
A végsőkig tökéletesítette?
Nem igazán, ez inkább érzésből jön. Az egésznek a kulcsa, hogy megtaláld a megfelelő időpontot a befejezésre.
Tavaly nyáron fejezte be a karrierjét. Mindent megfelelően cselekedett?
Büszkén állapíthatom meg, hogy az FC Bayernnel az összes lehetséges címet megnyertem. Hihetetlenül büszke lehetek az összmérlegem miatt. Ebben a tíz évben a klubtörténelem egyik legeredményesebb korszakát futottuk, és én fontos szerepet játszottam ebben.
Tegye a szívére a kezét: Gondolta volna, hogy ilyen sokáig marad Münchenben?
Ha 2009 nyarán, a szerződéskötésemkor kérdezték volna ezt meg tőlem, valószínűleg nemmel válaszoltam volna. De hihetetlenül szép dolog egy ilyen klubbal, ennyi éven keresztül hűséget fogadni, erre különösen büszke vagyok. 35 évesen is még a világ egyik legjobb klubjánál játszottam, ez nem mindenkinek sikerül. Ez a klub nem csak szakmailag világklasszis, hanem olyan, mint egy család.
Hogyan jellemezné a Ribéryvel való kapcsolatát?
Idővel egyre közelebb kerültünk egymáshoz. De komolyan, milyen lett volna az elmúlt évtized Franck nélkül? Biztosan nem ilyen sikeres. A kiemelkedő adottságaival képviselte ezt az érát. Közösen értünk el valami nagyot, és gondoskodtunk arról, hogy az FC Bayern egy új játékstílussal tért vissza az európai porond abszolút élére.
Konkrétan mire gondol?
Mielőtt Franck és én Münchenbe érkeztünk, a széljátéknak nem igazán volt jelentősége, és a Bayern inkább arról volt ismert, hogy középről indítja meg a támadásokat. Kiszélesítettük, és kiszámíthatatlanná tettük a játékot.
Nem mindig harmonizált Ribéryvel. 2012-ben, a Real Madrid elleni Bajnokok Ligája elődöntőjének szünetében kapott egyet.
Abban a pillanatban elég parázs volt. De ma visszatekintve rá, csak nevetni tudok rajta. Minden klubnál vannak nézeteltérések. Ezen az eseten kívül a pályán kívül egyre jobban megértettük egymást.
Ez a pályán is elég jól sikerült. 2013-ban Ribéry készítette elő magának a Bajnokok Ligája döntőjének győztestalálatát. Ez volt a csúcspontjuk?
Határozottan. Soha nem feledem ezeket a pilanatokat, Franck előkészítése színtiszta ösztön volt. A többi pedig már csak színtiszta eksztázis. Végül mi lettünk Európa királyai! Ez volt a teljes pályafutásom legnagyobb pillanata.
Münchenben volt egy pár neves edzője, mint például Louis van Gaal, Pep Guardiola, Carlo Ancelotti, Jupp Heynckes, legutóbb pedig Niko Kovac személyében egy viszonylag újonc edző. Ki volt a legkorszakalkotóbb?
Pep Guardiolát egészen elől látom ebben a tekintetben, nagy rajongója vagyok neki. Szeretem a futballt, főleg a támadófocit, és Pep ebben egy igazi mester. Teljes mértékben a támadásra és a labdabirtoklásra alapozott. Minden edzésünkön ott volt a labda, ez különösen tetszett számomra. Egy hullámhosszon vagyunk – csak az a kár, hogy soha nem tudtam megnyerni vele a Bajnokok Ligáját. A sérülések, az eltiltások vagy a játékvezetők szerencsétlen döntései gondoskodtak arról, hogy mindig az elődöntő legyen a végső állomásunk. Amikor Münchenbe jött, 30 éves lettem. Soha nem tartottam lehetségesnek, hogy ebben a korban játék szempontjából továbbfejlődjek.
Melyik területen fejlődött?
Például az elképzelésekben. Megtanultam jobban olvasni a játékot. Az ellenfél kapujánál esedékes döntéshozatalnál pedig például azt, hogy mikor jobb lőni, mikor játsszak inkább keresztbe. Gondoskodott arról, hogy összetettebb legyek. Számomra Pep a világ legjobb edzője. A vele eltöltött három év rettenetesen tanulságos volt számomra.
Van Gaal is hagyhatott hátra valamilyen benyomást.
2009-ben hozott az FC Bayernhez. Kiemelkedő edző volt, aki nagyon aprólékosan dolgozott és nagy hangsúlyt fektetett a fegyelemre. Ő arról gondoskodott, hogy a játékosai egyénileg legyenek jobbak. Nagyon sok önbizalmat adott nekem. Szép időszakom volt vele Münchenben. Azt nem tudom, hogy nélküle bármikor is Münchenbe jöhettem volna-e.
Ezt részletesebben is el kell magyaráznia.
Amikor felhívott, még a Real Madridnál voltam, és tulajdonképpen boldog voltam. Valószínűleg azzal tudott meggyőzni a müncheni váltásról, hogy a Real az egyik szupersztárt akarta leigazolni a másik után. Akkor az volt az egyetlen kívánságom, hogy megnyerjem a Bajnokok Ligáját, és a Bayern akkor épp nem tartozott Európa topklubjai közé. De belementem ebbe a rizikóba és ez meghozta a gyümölcsét.
Nem bánta meg?
Akkor tényleg nem volt egyszerű a döntés, de utólag a karrierem legjobb döntése volt az FC Bayernhez igazolni.
Azonnal be is robbant Münchenbe.
Az első naptól kezdve jól éreztem magam és természetesen a hozzáállásom is segített a dolgokon. Olyan volt, mint egy álom: A Wolfsburg elleni mérkőzés második félidejében lettem becserélve és két gyors gólt lőttem, nem más mint…
…Franck Ribéry két gólpasszából.
Ez jelzésértékű volt. Nyolc hónappal később ott voltunk az Inter elleni Bajnokok Ligája döntőben, akkoriban ezt meglepetésként jellemezték. Azóta vettek minket ismét komolyan Európában. A négy évben lejátszott három döntővel jelzést adtunk. Nagy szám volt, hogy folyamatosan ott voltunk a legmagasabb szinten.
Melyik meccsre tekint vissza különösen szívesen?
Tulajdonképpen kettőre is: A Barcelona elleni 2013-mas elődöntőre, amikor otthon 4-0-ra, a Camp Nouban pedig 3-0-ra győztünk. Az volt az érzésem, hogy ezeken a napokon verhetetlenek vagyunk. A BVB elleni végjáték után volt a legszebb a szabadság. A legfontosabb pedig az volt, hogy a triplázás ellenére is mohók maradtunk.
A szárnyalást mindig mélypontok követték. Melyik fájt a legjobban?
A 2012-es BL döntő otthon a Chelsea ellen. Mi voltunk az esélyesek, tisztán uraltuk a mérkőzést és nyolc perccel a vége előtt vezetést szereztünk – viszont üres kezekkel maradtunk a végén. Az a frusztráció is beugrik, amikor egymás után három évben estünk ki egy spanyol csapat ellen. A 2014-es Real és a 2016-os Atletico elleni párharc során is megérdemeltük volna a döntőbejutást. Szomorú, hogy a Peppel való kemény munkánkat nem tudtuk megkoronázni.
Hihetetlenül gyakran volt sérült. Soha nem gondolt arra, hogy egyszerűen bedobja a törölközőt?
Természetesen mindig nehéz dolog sérüléssel végezni, de ezáltal lehetőségem adódott arra, hogy jobban megismerjem a saját szervezetemet és egyre jobban kezeljem ezeket a helyzetet. Így, a szabad napjaimon tanultam meg dolgozni az fizikumomon, amit korábban soha nem tettem és végül hihetetlenül profivá váltam. Ebben a Dr. Hans-Wilhelm Müller-Wohlfahrt köré épített orvosi részleg fontos szerepet játszott. Az évek során nagyon bizalmas kapcsolatot ápoltunk egymással.
Mit olvasna magáról szívesen tíz év múlva?
Azt, hogy az FC Bayernnél fontos szerepet töltöttem be egy különösen sikeres időszakban, amelynek a 2013-mas triplázás volt a csúcspontja – azóta szeretnek engem a Bayern szurkolók, egy részük 2012-ben még kifütyült engem. De én mindig önmagam maradtam és egyre erőteljesebben azonosultam a klubban. Azt hiszem, hogy az embereket ez nagyon megérintette.
