A Bayern új igazolása, Dayot Upamecano pályán kívüli életéről is megtudhattunk egy pár dolgot a „FUSSBALL & FAMILIE”-nek adott nyilatkozatában.
A szülei támogatásáról: Korán világossá vált számukra, hogy focista szeretnék lenni. Az ificsapatban is voltak frusztráló pillanatok – az ember veszített, rosszul játszott. Amikor csalódottan mentem haza azt mondták, ‘Fel a fejjel, menj tovább!‘ Ők építettek fel engem. Így nőtt bennem az érzés és a meggyőzédés, hogy átverekszem magam mindenen. Mindig minden szempontból támogattak, ma pedig büszkék rám – és én is az vagyok rájuk.
A négy lány és egy fiútesójával való gyermekkoráról: Négy lánnyal az oldalamon egy kicsit nehéz volt, ma is az (nevet). Korunkat illetően középen vagyok. Ha focit kellett nézni vagy beszélni akartunk róla, egy kicsit bonyolult volt. A gyermekkoromban a legtöbb időt a szabadban töltöttem, a szomszédos focipályán a barátaimmal rúgtam a bőrt.
A grundfociról: Nem volt játékvezető, mindig kemény párharcok voltak. De nem is volt szükségünk sporira. A szabályok világosak voltak, mindenki tartotta magát ehhez. Egymásért küzdöttünk. A focipályán tanulta meg az ember, hogy soha ne hagyja cserben a társát. A vérző térd sem volt kifogás, hogy cserbenhagyd a csapatod. Kemény volt, de különös kapcsolat alakult ki köztünk. A győzelem volt a cél, a vereséget is meg kellett tanulnom. Támogatni kellett a csapattársadat. Ezek nagyon fontos leckék voltak – a csapat mindenek felett áll, a feladás nem volt opció.
A szülei kihívásáról: Az iskola mellett a barátokból és a fociból állt az életem. Az édesanyámnak elég nehéz volt elérnie már az is, hogy otthon legyek (nevet). Hívott, hogy ‘Dayot, gyere már haza, mára befejezted!’ Én pedig mondtam: ‘Nem, még öt perc, kérlek. Mindjárt megyek!’ Otthon először ápolnom kellett magam, de ez nem probléma, normális dolog volt – egy kis kenőcs vagy egy tapasz a vérzés megállítására. A legfontosabb a győzelem volt! A térdemet még mindig jelöli ez az időszak, nézzék csak…
Arról a képességéről, hogy olvassa a támadókat: Régen támadó is voltam, természetesen ez nagyon sokat segített. Nem lőttem olyan sok gólt, de küzdöttem, sokat futottam és nagyon mozgékony voltam. Ezután a középpályára tettek, később a védelembe helyeztek. 15 évesen próbaedzésen vehettem részt az FC Valenciennesnél. Megkérdezték, hogy melyik poszton játszom, én pedig úgy válaszoltam: ‘Bárhová tehetnek, csak a kapuba ne.’
Arról, hogy a dadogása miatt régen bántották: Nem volt szép, nehéz időszak volt számomra. Pár osztálytársam nem igazán bánt jól velem, felbosszantottak. Ezért kevésbé voltam beszédes és megpróbáltam nem túl mélyen elraktározni ezt magamban. Ellentétben: Ez erősített meg, nem sérültem miatta. Tudtam: Más dolgokban jobb vagyok.
Arról, hogy ebben az időszakban a focipálya menedék volt számára: Ez igaz, itt sosem volt problémám a beszéddel. Már akkor is utasítottam és motiváltam a játékostársaimat vagy éppen saját magamat. A pályán más voltam, valami mást sugároztam, kihúztam a mellkasom. Ha a meccsnek vége lett, a dadogás visszatért.
A logopédusok akkori segítségéről: 10-13 évesen rendszeresen jártam logopédushoz. Segített nekem és erősítette a pályán kívüli önbizalmamat is.
A családdal való kapcsolatáról a pandémia ideje alatt: A kapcsolattartási korlátozások miatt ez egy nehéz időszak volt mindenki számára. Élvezem, ha a családom nálam van, erőt és tartást adnak nekem. Bármiről beszélhetünk és osztozhatunk egymás aggodalmaiból is. Szerencsére van WhatsApp, Zoom, Facetime. Sajnos régóta nem voltam már Franciaországban.
Az álma beteljesüléséről és arról, hogy egyszer apa és papa lesz: A nagy család mindig szép – tagjai kölcsönösen segíthetik egymást beszélhetnek egymással. Ha valamikor úgy adódik, szívesen alapítanék családot. De még nem vagyok 30 éves sem, rengeteg időm van. Jelenleg inkább a karrieremre koncentrálok. A játékomra, a jelenlegi klubomra, a Leipzigre és a céljaimra.