Kedves Bayern Rajongók!
Régóta tervezem, hogy megosztom veletek gondolataim a podcast világán kívül is, talán sikerül pár olyan eszmefuttatást leírnom, ami mindannyiótokban benne van. Kérdőjelek, amelyek a sikerek ellenére nem hagynak nyugodni.
Készüljetek fel, hogy nem egy szokványos írás lesz, vitaindítónak és gondolatébresztőnek inkább szeretném, mintsem 22. szakmai-vagy laikus elemzésnek.
Hogy miért egy Bochum elleni 4-2-es vereség alkalmával akarnak kitörni belőlem ezek a mondatok, azt magam sem tudom megmagyarázni. A megoldás közel lehet ahhoz, hogy úgy általában az életben inkább érzem-érezzük magunkat „Bochumnak”, sem mint a mostani nagy és tökéletes Bayern Münchennek. Sőt fiatal és amatőr edzőként fel is ismertem mindenkori csapataim ismertetőjegyeit a kiscsapat tegnapi teljesítményében, miként is lehet a legnagyobbakkal, vagy a magunkénál jóval erősebb csapatokkal felvenni a versenyt. Lássuk a receptet (remélve édesanyám nem ennek alapján készíti az ebédet)!
A kis Bochum szárnyalása
Vegyünk először is egy csipetnyi hitet, de inkább öntsük csapatunkba az egész zacskóval, hadd szóljon, úgyis szerelmes a szakácsné. Enélkül nem működik semmi sem a futball világában. Egy Bayern ellen egyszerűen egy pillanatra sem inoghat meg a hit és a bizalom magunkban és társaink iránt.
Mikor Lewa egy briliáns, szemet gyönyörködtető játék után betalált, minden pannonbajor (vagy csak simán bajor) szurkoló dörzsölhette a tenyerét, remélve, hogy sok gombócot láthatnak szombati uzsonnára a meccsre kilátogató (maszkviselési szabályokat csak szigorúan a 10 sör ivása alatt be nem tartó) vérmes drukkerek.
Kommentátor kolléga kukorékoló hangja viszont egyre többször ragasztotta komolyabban tekintetem csapatunk bochumi ténykedésére. „Valami nem jó, nem tudom mi, de nem működik” – állapítottam meg a magyar edzők mély szakmaiságával.
Tényleg nem szeretnék belemenni hosszan tartó elemzésekbe, ábrákat rajzolgatni, hogy mit kellett volna tennie a bajoroknak, mert biztos vagyok benne, hogy a teljes edzői stáb maximálisan felkészült és felkészítette a csapatot, sőt a meccs előtti interjúkban edzőnk meg is nevezte azokat a pontokat, ahol sebeket ejthet szeretett csapatunkon a Bochum. Gyakorlatilag Nagelsmann bevonzotta a kapott gólokat. El kellene zavarni…
De a viccet félretéve bochumi barátaink mindent felvonultattak tegnap, amit látni szeretnénk egy „underdog” bundás csapattól. Vagány, pimasz, szemtelen játék, nagyon jó felfogás, látszott Reis gondolatvilága a fociról az egész mérkőzésen. Igen agresszív, emberorientált védekezés, amelyet Davies és egy soha le nem igazolt támadóbb szellemű jobb szélső védő hiányában nem tudtunk megbontani, pedig a Comant, Sanét és Gnabryt félpályáig toló védők mögött lett volna terület bőven.
Szóval a Costa Rica-i utcai harcos Gamboa is robbantotta a bombát, Locadiával szerintem tuti van maffia bizniszük is. Upamecano is úgy játszik, mintha Dortmundba menne, lehet elfelejtettek szólni neki, hogy nyugi, hasonlóan apró termetű német ogre barátod nem lesz jövőre, nem bántja senki a helyed. (Itt zárójelben könyörögnék nálam pár évvel idősebb kollégámnak, ha lehet, Hernández maradjon már egész évben a belső védő pozíciójában.) Azért Süle és Upamecano bohóckodásában egy-két szakmai kérdés csak felmerült bennem, mert nem derült ki, hogyan akarnák lerövidíteni azt az időt a Bochum támadói számára, ami a labda átvételéhez szükséges, de az sem érződött, hogy próbálták volna leszűkíteni azt a teret, ami a labda megjátszásához vagy vezetéséhez szükséges. (Egyszer ígérem írok egy elemzős posztot az elmúlt 20 év Bayern védőinek összehasonlításában).
Csodás példa erre az első gól, illetve a már néha szilveszteri összefoglalóba illő virtuóz és rafinált megoldások a bochumi spílerektől.
Nem feltétlenül értem azt sem, hol volt Tolisso, aki igen meggyőző az elmúlt időkben és hiánya láthatóan előre vetíti azt a problémát, hogy vajon megfér-e a Gnabry-Sané-Coman trió egyszerre a pályán. Ez is egy komoly szakmai kérdés, Goretzkával és Davies-el kiegészülve szerintem nem.
A Bochum megtett mindent, amit lehetett, ott ütött, ahol a legjobban fáj, rámutatott a gyengeségeinkre, kiválóan épített saját erősségeire és megfelelő mentalitással évtizedük legnagyobb győzelmét aratta a csapat, nem kis örömet szerezve ezzel szurkolóinak.
Itt egy kis kitérőt tennék, illetve felszólalással élnék a Bundesliga csapatai mellett. Nem hülyékkel és gyenge játékosokkal van kitömve a bundás, hanem még az alacsonyabb osztályokban is kiemelkedő szakmai munka folyik nagyon tehetséges játékosokkal és edzőkkel. A lelküket kidolgozzák, hogy versenyben lehessenek és minimálisra csökkentsék, vagy eltüntessék a keretek minősége közti különbséget egy-egy mérkőzésen. Tisztelettel kell adózni emellett és ennek fényében kell értékelni minden győzelmet, megszerzett pontot, szép akciót. Kérem ne vegyük készpénznek, hogy mindenkit agyonverünk, még akkor sem, ha a nemzetközi szűk elitbe tartozik a társaság.
Egyébként amellett, hogy csúcsra járatott euró milliárdos csapatok üdvözülését nézzük hétről hétre, az ilyen meccsekért is érdemes focit nézni, mint ez a tegnapi és tanulni kell abból, ahogyan vesztettünk és amit ez a kiscsapat megtett a győzelemért.
Bayern, vagy valami hasonló
„A szezon legrosszabb teljesítményét nyújtottuk az egész találkozón. Hiányzott minden, ami egy győztes meccshez kell. Ha egyszer történik egy ilyen egy szezonban, megtörténik és kész. De a Gladbach ellen már átéltük ezt. Óvatosnak kell lennünk. Ez nem egyenlő a Bayern mentalitásával.” – Joshua Kimmich
Talán ez az a nyilatkozat, ami miatt nem kell vészharangokat kongatni, bár elég erős volt ez a rövidzárlat is szeretett játékosainktól. Kedves Joshua barátunk jól rávilágított a problémákra.
A mentalitás
Nagyon kíváncsi vagyok, ti hogyan élitek meg manapság a Bayern mérkőzéseit, hogyan fogadjátok az új érkezőket, mit vártok el mondjuk egy belső védőtől. Kedden vendégeskedtem az ARENA4 podcast sorozatában, ahol kifejtettem, miért nem érzek akkora szomorúságot Süle távozása miatt. (Dühös inkább vagyok, hogy nem kaptunk érte pénzt mondjuk a Newcastle új cukrosbácsijától.)
Egy egész érát néztünk végig Jeromé Boateng-el, aki úgy érkezett ide és úgy játszott, mint egy vadállat. Sose felejtem el, azon viccelődtünk, mikor kap megint pirosat. Persze ez sem feltétlenül egy jó tulajdonság, de az biztos volt, hogy ha kezdődött a mérkőzés a pali lehúzta a sisakrostélyt és onnantól ember (támadó) legyen a talpán, aki felvette vele a harcot. Extra győztes mentalitás.
A 2000-es évek védőit meg sem említeném, mert Oli Kahn előtt játszani pár méterrel olyan lehetett, mint anno a Szovjet felszabadító hadsereg katonájaként csatába menni, nincs visszavonulás, mert a sajátjaid ölnek meg. Én ezen nőttem fel, olyan meccseken, amelyek még közelében nem voltak az elmúlt évtized lehengerlő Bayern stílusához, sokkal inkább a régi német erényeket (pl. fizikalitás) csillogtatták. Azért voltak művészek bőven, de a tengely kőkemény és ellentmondást nem tűrő volt.
Kommentben megírhatjátok ki mondta azt ellenfelének, ha átjön a félpályán megöli, de ugyanez az ember nyilatkozta, hogy a spanyolok játéka kicsit olyan, mint a szerelem szex nélkül, hiányzik belőle a fűszer. Nos azért elég fűszeres volt ahhoz a két EB címhez és VB diadalhoz, de értjük mi van a mondatok mögött. (Guardiola óta főleg)
Ez itt a Bayern, itt nem akarunk tétlenkedést látni, nem szeretnénk gyenge akaratú, magukban és a klubban bizonytalan játékosokat látni, főleg nem ilyen magasságokban, ahol most a Bayern tart.
Erre akartam felhívni a figyelmet akkor, mikor Sülével szemben megengedtem azt a kritikát, hogy egy védő, aki korszakos tagja akar lenni a Bayern csapatának, nem hátrálhat meg a versenytől, bármi áron meg kell mutassa, hogy ő a legjobb választás és vezére lehet a hátsó alakulatnak. Ti ezt láttátok benne? Írjátok meg, mert én nem igazán. Végtelenül jó adottságokkal rendelkező, szimpatikus játékos, akinek remek meglátásai vannak a játékról, de ez nekem kevés. (Neki pedig sok, amint az kiderült.) Dortmundban bele fognak férni a gyengébb teljesítmények, a kihagyások, a karácsonyi bejgli, az egyetlen gólos vezetésnél megindított cselsorozatok a Lipcse ellen stb. Itt nem.
Karakterek, egyéniségek, Bayern-gén
Motoszkál fejemben az az érzés, mi változott bennem az elmúlt évek alatt, miért jön sokkal kevesebbszer az a bizsergés, ami régen szinte kihagyhatatlanná tette a Bayern meccseit, még ha a csapatunk fele ennyire is volt jó. Mindig hallhatjuk az új játékosoktól, hogy ő nem akar xy helyébe lépni, ő nem az új Robben, Ribéry vagy Bastian. De mégis mi joggal várjuk azt, hogy legalább azokba a magasságokba emelkedjen az új garnitúra, mint elődjeik, vagy minden porcikájukkal arra törekedjenek, hogy átlépjék azok árnyékát. Azt hiszem Kimmich egy olyan játékos, aki büszkén mondhatja magáról, hogyha az ő játékát nézzük, nem az az első gondolatunk, hogy hol van Bastian Schweini és mennyivel jobb volt régen.
Ugyanakkor még most is ámulva nézem Franck Ribéry-t, ahogy testének korlátaival harcolva megpróbál varázsolni, épp egy olasz kiscsapatban. Hiszen tudja, hogy ő ehhez ért, ez a tűz van benne és nem alszik ki soha. Tegnap mikor körülbelül 5. alkalommal lökték meg Gnabry-t hátulról és vesztettünk labdát miatta, eszembe jutott Ribéry mekkora patáliát csapott volna már az első után és a bochumi védőkre küldte volna szóban az egész gettó béli haveri bandát, vagy akkorát rúgott volna vissza a következő alkalommal, hogy kétszer is meggondolta volna az ellen, hogy mennyire érintkezik vele. Bámulatos játékos Gnabry is, Coman is, Sané is és amennyire látom utóbbi kettő azért egyre jobban felveszi a kesztyűt és nem azt állítom, hogy ne lenne velük esély mindent is megnyerni, sőt épp ellenkezőleg. A hiány vagy üresség, amit néha érzek valahol általánosságban magában a futballban is érezhető, legmarkánsabb példája ennek a gondolatmenetnek Mourinho pályafutása, aki olyan stílusban játszatta csapatait, ami megkövetelte, hogy elképesztő mentalitású játékosok sora legyen a pályán. Mostanság szegény bárhová megy, találkozik a futballgyárakból kijött újgazdag „puhafiúkkal”, akiknek minden érzésére, rezdülésére figyelni kell és az edzői szakma gyakorlatilag kezd egy csinos 18 éves bébiszitter lány feladatához hasonlítani. Kíváncsi lennék milyen cikkek jelennének meg manapság a sajtó által Sir Alex-ről, vagy épp Hitzfeld-ről, vagy milyen videókat osztanának meg a mostani játékosok, hogy bánik velük Magath.
Nem kell mindenkinek ilyennek lennie, bőven belefér pár olyan játékos, akit meg kell védeni a pályán, ápolni kell a lelkét azon kívül, de a csapat magját oroszlánoknak kell alkotnia. A Bayern Münchenét biztosan. Igazából a többi nem érdekel, de talán egy-egy Manchester United, vagy Juventus szurkoló is rábólintana erre. (De meg lehet nézni, Klopp kiket verbuvált össze anno Dortmundba és most Liverpoolba a varázslók mellé.)
Tegnap a 4. hatodik kapott gól után gondolta Pavard úgy, hogy azért mostmár 15. alkalommal ne csináljon bohócot belőle a bochumi támadó és ne forduljon le/meg, ezért jól odarúgott. Nem a szabálytalanság a lényeg, hanem maga a tény, hogy a védelmünkből Hernández-en kívül teljes mértékben hiányzott a határozott és ellentmondást nem tűrő fellépés (a sokszor rossz helyezkedés mellett).
Ez számomra elfogadhatatlan. Hatalmas piros lámpa, vagy vészesen villogó viharjelzés, hiszen nem először fordul elő a rövidzárlat. Hogy Lewa egymaga is megnyerhette volna a meccset megint más, az sem fontos, hogy a következő mérkőzésen teletömjük a Salzburgot remélhetőleg. (Majd olvassátok el a közelgő beharangot, elemzést is a Salzburg játékáról).
Ha meg kellene fogalmaznom a legrosszabb félelmem, az talán az a képzelgés, mikor nem lesz Neuer, Lewa, Müller, Kimmich pedig magára marad a dzsungel közepén, esetleg egy-egy társa lesz, aki mellette képviseli a Bayern-gént, de semmiképpen sem 6-7 játékos. (De basszus igen, ide kell írjam Robben-t, akinek az erei kiduzzadtak a fején, annyira akarta azt a sikert, hogy attól féltem szívrohamot kap, pedig egy porcelánlábú játékos.)
Rossz érzés Kahn-t is ilyen szerepben látni. Nekem ez is összefügg a csapat életével, mert a szubjektív véleményem, hogy neki igenis a Hoeness-i vonalat kell képviselnie és nyakon önteni kritikával mindent és mindenkit Katartól Bajorországig, Bundesligától a Bajnokok Ligájáig. (oltott–oltatlan világi legnagyobb kérdés)
Teljesen mindegy, ha nem ért vele egyet a sajtó, igenis ki kellett volna állni határozottan a fontosabb kérdésekben és megnyilvánulni. Azt mondani, hogy Kimmich oltáshoz fűzött értekezéseivel nem értek egyet, de az én vérem, az én játékosom, lehet mindenkinek visszamenni a saját háza tájára. Ehhez képest Nagelsmann tartja a hátát körülbelül mindenért a klub táján. Le a kalappal, egészen jól kezeli. Brazzo-t is. Ez megsüvegelendő, mert valószínűnek tartom, hogy mélyen gyökerező hierarchiai problémák húzódnak meg a színfalak mögött és Flick elvesztése sem maradt sebek nélkül, még akkor sem, ha magam is izgatottan fogadom Nagelsmann ténykedését.
Ez a klub azért erős és különleges, mert évtizedeken át konokul kiállt saját hagyományai mellett és egy roppant erős vezetéssel képes volt mindig unikum maradni, ragaszkodni a jelmondatához.
Pozitív emberke lévén bizakodom, hogy Oli újra villámokat szóró Titán lesz és esküszöm, ha kell lemegy egy ilyen meccsen az öltözőbe és ha nem is szól semmit, csak mérgesen néz, már lesz hatása. Reménykedem abban, hogy a 13’-as győztesekből páran visszatérnek a klub életébe és amit a legjobban várok, hogy sikerül különleges karaktereket, játékosokat a Bayern-be csábítani, akiknek nem jelent gondot, ha van posztrivális. Akik látták esetleg Lucio-t, Kahn-t, Schweini-t, Lahm-ot, Mülleréket focizni és ha ide téved útjuk, tudják, hogy itt lenni minden héten, de inkább minden nap háborút jelent. Schweini az életét, egészségét, haja színét adta a BL és VB győzelemért és úgy minden hétvégén.
Alabáék távozása talán most kezd megmutatkozni igazán, nem is a játékban feltétlenül, de az öltözőben és a hierarchiában mindenképp. Nem látom a helyükbe lépő új vezéregyéniségeket.
Azok közé tartozom, akik megvédik a mindenkori edzőt, mert ha minimális rálátással is, de tudom milyen nehéz ennyi egót együtt kezelni és a szakmai vonal mellett barátnak, pszichológusnak, tanárnak és nem mellesleg embernek lenni a játékosok mellett. Én Kovac-ban is próbáltam a jót nézni, nem működött a dolog, de ugye senki nem hiszi el, hogy ő találta ki a szobabiciklizést, mint plusz feladatot. Flick mai napig etalonként lebeg a szemem előtt, de azt sem szeretem, ha mindent Brazzo-ra hárítunk és nem látjuk a Bayern fájától a világbajnokság erdőjét, ahová Hansi barátunk vágyakozott. Nagelsmann sikerre ítéltetett, és ő benne szerintem születése óta megvan ez a gén, amiről beszélünk, nagyon remélem, hogy korszakos edző tud lenni szeretett csapatunknál.
Summa summárum
A foci mindig többről szólt, mint a játék és az is biztos, hogy hozzám hasonlóan sokan azonosították magukat anno a Bayern szezonjaival, a romantikus hős, aki hatalmasat bukik, de mindig feláll és végül elnyeri a győzelmet (meg a szerb teniszező hercegnő szerelmét). Ehhez megvoltak a hőseim, most is vannak még,
Esélyesek vagyunk minden fronton? Természetesen, pillanatnyi dolgok döntenek, de BL esélyes a csapat teljes kerettel.
Alig két éve nyertünk meg mindent, nem elég? Igen, minden perce csoda volt. 10 évig is elég.
Akkor mégis mi bajod te gyerek? Mi ez a károgás? Sosem károgom, minden gólnak és jó pillanatnak örülök. Lehet, hogy csak az a plusz két Paulaner, vagy a pálinkák hiányoznak, amelyektől régen Van Bommel is labdazsonglőrnek tetszett.
Nektek mi hiányzik? Hiányzik-e egyáltalán bármi mostanság? Ne írjon ez az ember többet cikket könyörgöm. A pesti meccsnézéseken tovább elmélkedhetünk a Laser Corner-ben.
Csodás estét nektek!
