Interjúk és nyilatkozatok

Kimmich: Csak a legutóbbi és a következő meccs számít

Az alábbi szöveg Joshua Kimmich tollából származik. Második cikkét írta a The Players’ Tribune weboldalnak. Az első napra pontosan öt évvel ezelőtt jelent meg magyar fordításban a bayernszektor.hu-n.

Ebben az írásban a középpályás szót ejt a 2018-as világbajnokságról, a 2020-as Bajnokok Ligája-győzelemről, a Bayern-mentalitásról és arról, hogy mit tartogathat magában a katari torna.

Rendben, őszinte leszek veletek. Egy percet sem láttam a legutóbbi világbajnokságból. Vagyis a csoportkör után biztosan nem. Egyszerűen képtelen voltam rá.

Miután kiestünk, el kellett menekülnöm minden elől. Az emberek, a sajtó, az egész torna elől. Dél-Afrikába utaztunk a barátnőmmel és egyáltalán nem követtük az eseményeket. Ki is nyerte? Csak viccelek.

Arra volt szükségem, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, más dolgokon gondolkodjak. Viszont – és nem bántásból mondom, hiszen egy csodálatos ország – egyáltalán nem élveztem a dél-afrikai utazást. Lehetetlen volt. Szerintem emiatt a barátnőm számára is borzasztó időtöltés lehetett.

Ez volt az a pont, amikor a legmélyebben éreztem magam a futballista karrierem során. Testben rendben voltam, de mentálisan hetek kellettek ahhoz, hogy megjavuljak.

A mai napig emlékszem arra, hogy milyen volt az öltözőben a Dél-Korea ellen elszenvedett 2-0-ás vereség után. Síri csönd. Mindenki szótlanul ült. Én a kezembe temettem az arcom és azon gondolkodtam, hogy cserben hagytam a drukkereket, a családomat és az egész országot. Emlékszem, Joachim Löw beszélt hozzánk, de nem igazán tudtam felfogni, mit mondott. Mint egy zombi. Ott voltam a saját kis világomban, a csalódottság világában.

A csoport utolsó helyén. Németország. Azta…

A német elvárások mindig magasak, mert a csapat rendszerint szépen teljesít. Ez a helyzet, mióta az eszemet tudom és követem a labdarúgást: döntő (2002), elődöntő (2006), elődöntő (2010), győzelem (2014).

És ez volt az első vébém játékosként. Szerintem az egész világ favoritként számított ránk. Persze, hiszen mi voltunk a címvédők, a weltmeisterek. Úgy hittük, erős csapatunk van, azonban az igazság egészen más volt.

Egyéni szinten átütő erejű játékosaink voltak, viszont egy kevésbé erős csapattal rendelkeztünk. Ezen a szinten nem elég az, hogyha valakiről azt mondják, hogy „Ó, ő tehetséges… ő meg BL-t nyert… ő pedig már egyszer elhódította a világbajnoki trófeát…” Mindennek tökéletesen kell működnie. 2018-ban valahogy ez nem sikerült. Semmi sem ment jól. Azon a nyáron megtanultam, hogyan is néznek ki az igazi csapatok.



Kimmich über 2018: "Selbstbewusstsein wurde zu Arroganz"

Visszatérve az öltözőhöz a Korea-meccs után, emlékszem, hogy aztán az idősebb és tapasztaltabb srácok egyike beszélt a csapathoz. „Most nem szabad az újságíróknak beszélni, vagy támadni a csapattársaitokat a hibáikért. Ez nem intelligens megoldás. Az a fontos, hogy összefogjunk, hiszen ebben a szobában most mindenki hasonló letörtséget érez.”

Ezek a mondatok megmaradtak bennem. Még egy vereség után is az egységességben volt Németország ereje.

Az a világbajnokság volt a pályafutásom első nagy csalódása. Persze azelőtt is vesztettem már el nagy meccseket. Ha például egy elődöntőben esel ki, legalább közel értél a célhoz. Viszont az már egy új érzés volt, hogy úgy hullottunk ki, hogy még a torna végi összefoglalókban sem szerepeltünk. Ez a pofon keményebben csattant.

Ráadásul ez a vébé, ami nem egy olyan sorozat, ami után azt gondolhatod magadban, hogy „Na jó, ezt most elcsesztük, de pár hónap múlva újra megpróbáljuk…”

Négy és fél éve várok az új esélyre.

Őszintén szólva, szerencsésnek mondhatom magam, hogy eddig még nem éltem át sok nagy kudarcot a karrieremben. Németországgal volt pár tornánk, amelyeken nem teljesítettünk az elvárásoknak megfelelően, és remélem, hogy ezen változtatni tudunk majd. Viszont klubszinten mondjuk úgy, volt pár jó élményem a nagy kieséses versengéseken.

És ha már elmeséltem nektek azt a pillanatot, amikor a legmélyebben voltam, akkor muszáj arról is beszélnem, amikor a felhők közt éreztem magam.

A Bajnokok Ligája egy hatalmas cél volt számomra már régóta. Mint a világbajnoki cím, ez is olyan dolog, amiről gyerekként álmodik az ember.

Nézzétek, tudom, sok ember azt gondolja, hogy az teljesen normális, hogy a Bayern München minden évben nyer trófeákat. Már hozzászoktak.

Amikor 19 évesen aláírtam a Bayernnél, reméltem, hogy sok sikerem lesz ennél a klubnál. Kupákról álmodtam, azonban még mindig gyerek voltam egy kisvárosból, amit úgy hívnak, Bösingen. Nem is képzeltem akkor, hogy milyen jó karrierem lesz.

De még akkor is, amikor megnyertünk mindent – a triplát, hat címet egy év alatt, vagy 10 Bundesliga-trófeát sorozatban – néhány ember ezt már természetesnek vette, csak azért, mert mi vagyunk a Bayern. Én viszont úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem „természetes”. Főleg az nem, ami 2020-ban történt. Az igazán egyedi volt.

Az a 2020-as idény egy őrült időszak volt a szurkolók nélkül, de – és ez lehet, hogy egy kicsit furcsán fog hangozni – különleges is volt. Egy új kihívásként tekintettem rá.

Nyilván játékosként hallani akarod a szurkolókat, az ő energiájukból és érzelmeikből akarsz meríteni. De megvoltak ennek is a sajátságos pillanatai. Ténylegesen hallottuk egymást a pályán, jobban tudtunk kommunikálni és nem vonta el semmi a figyelmünket.

Tetszett a portugáliai Bajnokok Ligája-minitorna is. Olyan volt, mint amikor a válogatottal vagyunk. Egymeccses kieséses párharcok, mindent vagy semmit. Mintha az összes meccs döntő lett volna. Ez illett hozzánk, mint csapathoz és a legnagyobb erősségünkhöz: ahhoz a mentalitáshoz, amin itt a Bayernnél mindenki megosztozik.

És ha mindenképpen meg akarod érteni, mi is az a Bayern München, miért van ennek a klubnak ennyi trófeája és miért tér vissza évről évre új és új kupákért, akkor ezt a mentalitást össze tudom neked foglalni egy mondatban. Egyszerűnek fog hangzani, de őszintén megmondom, ez a legfontosabb dolog, amit megtanultam, mióta Münchenbe költöztem hét évvel ezelőtt.

A fociban két meccs számít: a legutóbbi és a következő.

Ennyi. Mindegy, mit értél el. Pont annyira vagy jó, mint amennyire az utolsó eredményed. Nincs értelme a trófeáid körül üldögélni és tanulmányozni az elért sikereidet.

Az élet a fociban is megy tovább. Az emberek felejtenek. Mindig új kihívások születnek, illetve új bajnokok.



Joshua Kimmich im Fokus beim FC Bayern München: Warum es für Julian Nagelsmann nun auf den Leitwolf ankommt - Eurosport

A Bayern megtestesíti ezt. Sok nagyszerű játékosunk van a keretben, akik már mindent megnyertek – bajnokságokat, Bajnokok Ligáját, világbajnokságot – viszont minden nap ott vannak az edzéseken, hogy szembe nézzenek a nyomással, hogy keményen dolgozzanak és még tovább fejlődjenek. Egyénileg és csapatként is, hogy aztán meg tudjuk nyerni a következő mérkőzést.

Számunkra ez a hozzáállás természetes. Sőt, nekem már annyira a részemmé vált, hogy még ha pihenni akarok is egy kicsit, akár az edzéseken, egyszerűen nem tudok. Mintha lenne valami a fejemben, ami nem enged 100% alatt teljesíteni!

Ezzel a szellemmel mentünk bele a Bajnokok Ligájába 2020-ban.

A minitorna első meccse – az a negyeddöntő a Barcelona ellen – őrület volt. A félidőben 4-1-es vezetésnél mentünk vissza az öltözőbe. Összenéztünk és azt kérdeztük egymástól, hogy „Mi folyik itt?” Nem tudtuk elhinni. Aztán kimentünk a második játékrészre és lőttünk még négyet. Durva!

Senki sem számított ilyen eredményre. Emlékszem, hogy azon járt az agyam a találkozó után, hogy innentől kezdve nincs az a csapat, amely megállíthat minket. Ott volt ez a gondolkodásmód, amit csapatszinten képviseltünk, illetve a magunkba és az egymásba vetett bizalom. Tudtuk, hogy megnyerhetjük az egészet.

Minden, ami hiányzott Németországból 2018-ban, az bennünk volt a Bayernben két évvel később.

A fináléban nagyon jól játszott a Paris. Nem követtek el sok hibát és szép helyzeteket alakítottak ki. Talán be is találhattak volna Choupo-Moting révén – ezzel kapcsolatban már viccelődhetünk vele az edzéseken – viszont a csapatszellemünk a vonal fölött tartott minket a gólunk után.

Emlékszem a Kingsley felé ívelt beadásomra. Megpróbáltam a hosszúba rúgni, mert tudtam, hogy Lewa ott lesz. Neki túl magas volt a labda, de King belevetette magát csukott szemmel!

Őszintén, nem is tudtam ünnepelni, amikor a hálóba került a labda. Nem akartam megtörni az összpontosítást. A német válogatottal van egy pontrúgásedzőnk, aki mindig elmondja nekünk, hogy a gólszerzés utáni két perc a legfontosabb, hiszen akkor nagy esély van arra, hogy kapunk egyet. Ha betalálsz és mindent kiadsz a gólörömödben, akkor nagyon magas mértékű koncentrációt veszíthetsz. Abban a pillanatban az ő szavai ugrottak be.

A lefújás meglepetésként ért. Annyira feszült voltam, hogy nem fogtam fel, hogy vége. Aztán hirtelen észrevettem, hogy mindenki össze-vissza szaladgál és én meg ott álltam mindennek a közepén. Azt hiszem, Thomas Müller észrevehette, hogy nekem még nem esett le, mi történt, mert odajött hozzám, megragadott a fejemnél fogva és elkezdte ordítani, hogy „MEGCSINÁLTUK! MEGCSINÁLTUK! MEGCSINÁLTUK!”

Klasszikus Thomas, ugye?

De komolyan, a folyamatos rángatás kellett tőle ahhoz, hogy rádöbbenjek arra, hogy tényleg megcsináltuk.



Bayern Galaxy on Twitter: "Joshua Kimmich: "Serge [Gnabry] é meu melhor amigo. Somos muito, muito próximos - Goretzka e Alaba também. Tenho um relacionamento bem próximo com eles. Quando viajamos juntos para

Ezután meg kellett találnom Serge Gnabryt. Serge és én 12 éves korunk óta ismerjük egymást és mindketten a VfB Stuttgart akadémiáján kezdtük.

Lefeküdtünk a gyepre abban az üres stadionban és a pillanatnak éltünk. Néztük az eget. Nem voltak szurkolók, szóval ezek a percek csakis a mieink voltak. A bösingeni és a weissachi srác ott feküdt, miközben arra gondoltak, hogyan is beszélgettek erről a pillanatról 13 évvel azelőtt, amikor még mindketten Stuttgartban voltak. Fejben tartottuk ezt az álmot az évek során, aztán szépen lassan egyre közelebb ért hozzánk, mire aztán valósággá vált. Egy csapatban, egy éjszaka. Hihetetlen volt.

Amikor Manu felemelte a trófeát, próbáltam mindent megjegyezni. Egy képet akartam készíteni a fejemben, hogy aztán megtartsam. Hiszen hamarosan az egész történelemmé vált.

Az akkor volt, most pedig most van. Jön egy újabb vébé és mindenki tudja, ez mit jelent Németországnak. Ismerjük a nyomást. Ugyanaz, mint a Bayernben. Szinte mindig mi vagyunk a favoritok, minden mérkőzést meg kell nyernünk, sőt, dominálnunk kell az összes meccsen.

Az egyetlen különbség, hogy most ez a nyomás egy kicsit nagyobb Németországban, hiszen egy ideje már hiányzik a siker és játékosként nem sok lehetősége van az embernek, hogy válogatott szinten valami nagyot nyerjen.

A következő torna lehet az utolsód. Lehet, hogy nem kapsz még egy esélyt.

És a német embereknek a világbajnoki trófea a legfontosabb – még ha én személy szerint nem is akarom azt, hogy ez döntse el, hogy a karrierem tökéletes volt vagy sem.

Az első VB, amit követtem, az a 2006-os németországi volt.

Emlékszem, egy ifikupában fociztam Berlinben és azután az apukám elvitt engem és a barátaimat a fanmeile-be (szerk.: szurkolói zónába), hogy megnézzük az Argentína elleni negyeddöntőt a nagy kivetítőn. Van egy tiszta emlékem arról, ahogy Oli Kahn odamegy Jens Lehmannhoz a tizenegyespárbaj előtt és sok sikert kíván neki. Na, meg Tim Borowski győztes büntetője.

Aztán teljesen letaglózott az Olaszország elleni elődöntő, de azt megjegyzem, hogy 11 éves voltam ugyan, mégsem nem sírtam. Egy igazán különleges nyár volt az egész ország számára. Nekem pedig ez az első olyan alkalom volt, amikor igazán éreztem az érzelmi skála minden pontját a válogatottat követve.

A 2018-as világbajnokság nem ért fel az előző tornák emlékeihez. Ezt pedig a mai napig magammal cipelem.



Fußball-WM: Kimmich: Warte seit viereinhalb Jahren auf neue Chance

De az volt a legutóbbi, most pedig a következőhöz közelítünk.

Jól teljesítettünk a selejtezőkben. Van egy top edzőnk és egy rakás játékosunk, akik remélhetőleg a fiatalság és a tapasztaltság tökéletes egyvelegét alkotják, hogy egy jó csapat legyen belőlünk. Már nem az új fiú vagyok. Sokat tanultam az elmúlt években és érzem azt a plusz felelősséget a csapatért és az eredményekért. Viszont együtt kell lennünk.

Thomas egyszer felhívta a figyelmet erre egy interjúban – jogosan: mikor volt legutóbb, amikor Németországnak aranylabdása volt?

1996-ban (a kiváló Matthias Sammer, ha nem tudnátok). És mégis, ezek nélkül a szupersztárok nélkül is folyamatosan ott volt Németország az elődöntőkben és a döntőben. Miért? Mert együtt vagyunk a legerősebbek. A csapattársainkért dolgozva, fejlesztve a közös kapcsolatot. Ez teszi Németországot igazán naggyá.

Nem hiszem, hogy bárki is magát bajnokként érezve menne egy tornára. Ez meccsről meccsre érik, mint egy igazi csapatnál.

A múltban talán túl sokat beszéltünk a világbajnoki címről. Elsiettük a dolgokat. Most télen nem is nagyon tudom, hogy mi is számít majd sikernek. Lehet, hogy az elvárások egy kicsit másak lettek. És lehet, hogy ez jó dolog.

Ne értsetek félre, még mindig merek nagyokat álmodni. Szeretem az ilyen erőpróbákat és tudom, hogy sokáig menetelhetünk, viszont lépésről lépésre kell vennünk a dolgokat, mindezt pedig együtt.

És minden a nyitómeccsünkkel kezdődik.

November 23., Japán.

Ez a következő meccs. Az egyetlen, ami számít.

Ezen a linken érhetitek el az eredeti cikket, amelyet németül (és portugálul) is elolvashattok.

Hozzászólnék

Szólj hozzá!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

To Top